Ava vagyok, a Nagy Istennő papnője. - Fehér boszorkány, gyakorló Völva, Sárkány Őrző, Életút tanácsadó., Tanító. Küldetésem a Földanya és minden élőlény - ember, állat és növény - védelme, gyógyítása, támogatása. A beavatásom során az Istennőtől kaptam az Ava nevet, amely azóta is az utamat jelöli.

Hosszú út vezetett idáig, mindent megéltem,- mélységeket, magasságokat- megtapasztaltam ami a fejlődésemhez szükséges volt, ahhoz, hogy küldetésem hitelesen be tudjam teljesíteni. Megéltem az élet legkegyetlenebb harcát, feladatát is, azt az érzést, hogy talán a gyermekem végleg elveszítem....de megnyertem ezt a csatát is. Az önmunka, önfejlesztés mellett, természetesen tanfolyamokon, képzéseken is részt vettem. Tanultam és folyamatosan tanulok. Útonjáró vagyok.

MIÉRT JÖNNEK HOZZÁM?

Talán most te is valami ilyesmit érzel…

• Nem tudod, merre indulj tovább.
• Egy kapcsolatban újra és újra ugyanazok a minták ismétlődnek.
• Döntés előtt állsz.
• Szeretnél választ kapni egy régóta benned lévő kérdésre.
• Úgy érzed, valami visszatart.
• Szeretnél mélyebben kapcsolódni önmagadhoz.
• Szeretnél egy sorsfordulatot
• Szeretnéd tudni a múltad, jelened és a jövőd.
• Vonz a mágia, a kártyavetés  és szeretnéd megtanulni tudatosan használni.

Nem kell egyedül kibogoznod.

Ha úgy érzed, tudsz felém bizalommal fordulni....akkor bátran jelentkezz. Segítek. 

Tisztán látok, hallok és érzek, a kártyáimat ezek megerősítésére használom, nem olvasom őket.

Szeretettel várom jelentkezésed!

Ava 

Hogyan lettem boszorkány?

Felnőtt fejjel ismertem fel, hogy valójában mindig is az voltam – előző életeimben is –, ezzel a képességgel születtem, ez a küldetésem. Már kislányként is különlegesnek éreztem magam. Nagyon jól elvoltam egyedül: nem estem kétségbe, ha a barátaim épp nem akartak velem játszani. Nagyon szerettem az állatokat, sokat játszottam velük, óvtam és védelmeztem őket. Kincseket kerestem, kutattam.

Bár alapvetően félős kislány voltam – tartottam az idegenektől és a sötéttől –, a nagymamámmal vasárnaponként mégis szerettem a temetőben lenni. Nézegettem a sírokat, miközben elkalandoztak a gondolataim: "Vajon fáj, ha meghalunk? Ki lehetett ez a néni vagy bácsi?" Megfogalmazni akkor még nem tudtam, de mindig éreztem, hogy a halállal biztosan nincs vége az életnek. Ahogyan kamaszodtam, egyre jobban hittem a misztikumban és a jelekben, pedig a családomban senki sem volt babonás. Ez a vonzalom csak úgy jött, és teljesen természetes volt számomra. Amióta az eszemet tudom, imádkozom – anélkül, hogy erre bárki tanított volna. Apukám sokszor mondta is viccesen: "Nem tudom, honnan szalasztották ezt a gyereket?!"

Mindig erősen vonzottak a középkori dolgok: a romok, a várak, a régi tárgyak és történetek. Később egyre jobban elmélyültem az ezotériában, a jóslásban, a varázslásban, a karmában és a sorsban. Sokáig azonban mégsem tudtam mit kezdeni ezzel az érdeklődéssel. Már-már függővé váltam, és meg akartam szabadulni tőle, mert úgy éreztem, ez nem normális dolog. Sokat hadakoztam magammal. Akkor még nem tudatosult bennem emberként – bár a lelkem mélyen tudta –, hogy ez az én életem, a küldetésem: ez vagyok Én. Hosszú időbe telt, mire felismertem, elfogadtam és fel mertem vállalni a bennem lakozó Őserőt: a Boszorkányt, aki valójában vagyok.

Ava Papnő